A csütörtöki irodalom óránkon azt a feladatot kaptuk, hogy mivel az Anyegin című művét Puskin szándékosan nem fejezte be, ezért mi képzeljük el, és írjuk le, hogy szerintünk hogyan végződött a történet. Íme, az enyém így szól.
Anyegin kilépett a szobából. A hír, hogy szerelme, Tatjana már másé, teljesen letaglózta. Természetesen, az eszébe sem jutott, hogy talán nem most kéne érdeklődnie a hölgy iránt. A levelére már válaszolnia kellett volna. Ha akkor megírja, hogy viszontszereti, minden másképp történik. Talán. De ezt már sosem fogja megtudni. A férfiúi érzései, melyek arra késztették, hogy ne mutassa ki az érzelmeit Tatjana előtt, meggátolták a válaszadásban.
Míg az otthona felé tartott, végig azon töprengett, hogy most mihez kezdjen. Menjen el egy kocsmába és rúgjon ki a hámból? Nem az ő stílusa volt a lerészegedés. Vagy próbáljon meg beleszeretni egy másik hölgybe? Képtelenség. Még az is megfordult a fejében, hogy megkeresi szerelme férjét, a herceget, és megpróbálja rábeszélni, mondjon le Tatjanáról. De ez az ötlet már eleve halva született.
Már csak egy dolgot tehetett. Életének eddig nem volt sok értelme; egyedül Tatjana volt az, ki a földi léthez kötötte. Most pedig eme tartókötelei is elszakadtak.
Amint hazaért, útja azonnal a dolgozószobájába vezetett, Leült az íróasztala előtti székre, papírt ragadott, pennáját belemártotta a tintába, és írni kezdett. Mindent belefoglalt irományába, ami a szívét nyomta. Leírta az érzelmeit, a gondolatait, és hogy sajnálja, amiért nem lépett előbb. Levelét azzal zárta, hogy reméli, meg tud majd neki bocsátani, és további életében boldog lesz.
Amint hazaért, útja azonnal a dolgozószobájába vezetett, Leült az íróasztala előtti székre, papírt ragadott, pennáját belemártotta a tintába, és írni kezdett. Mindent belefoglalt irományába, ami a szívét nyomta. Leírta az érzelmeit, a gondolatait, és hogy sajnálja, amiért nem lépett előbb. Levelét azzal zárta, hogy reméli, meg tud majd neki bocsátani, és további életében boldog lesz.
A lapot borítékba zárta, lepecsételte, majd az elejére felírta az alábbi szót: „Tatjanának”. Egyszerűen az asztalon hagyta, hogy a szobába legelőször belépő ember biztosan megtalálja majd.
Miután mindent elrendezett, kihúzta az asztal fiókját. Egy bársonnyal kibélelt dobozban az a pisztoly hevert, mellyel költő-barátját, Lenszkijt megölte ama ominózus napon. Szokatlan nyugalommal kivette a fegyvert, és a halántékához emelte. Hátradőlt székében, halkan elmormogott egy „Viszlát, csúf világ”-ot, majd meghúzta a ravaszt.
Dörrenés hallatszott, majd a pisztoly koppant a földön. Ezután már semmi nem adott ki hangot magából, a faliórát leszámítva. Egyedül ez a tárgy végezte tovább szüntelen az egyhangú munkáját; számolta az elmúló másodperceket, perceket és órákat. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak…